Halló, ott Isten?

Mérnöki szemmel az ezoterika útvesztőjében.

Porold le az iránytűdet

Nem kell rossz irányba menned azért, mert másoknak hibás az iránytűje!

A lélek szava

Vajon milyen lenne a világ, ha a lelkünk alaptermészete szerint élnének az emberek?

Legyen világosság... vagy sötétség!

Biztosan eljön majd az az idő, amikor tökéletességünket megélhetjük itt a Földön. De mi lesz aztán?

Teremtőgép

Lehet, hogy ilyen lenne az a világ is, amit az emberiség gondolatvilága teremt meg?

 

 

Selfness életvezetési tanácsadó
Hipnoterapeuta, Coach
Theta Healing konzulens
Germán Gyógytudomány tanácsadó

  • 2018. March 19. 13:41

Kati álma

Ők ketten különösen közel álltak egymáshoz, és most is mindketten ugyanarra gondoltak: ez így lehetetlen.

nő

Katalin bódultan fordult a másik oldalára. Érzékelte, hogy éjszaka van, és a férje mellette hortyog. Azt is tudta, hogy hároméves kislánya és ötéves kisfia a szomszéd szobában alszik, de az álma nem illant el teljesen. Ahogy behunyta a szemét, újra ott érezte magát abban a végtelen békés és boldog világban, ahol Samandrielnek nevezték a többiek. Folytatódott a beszélgetése két társával:

  • Én akkor sem értem, hogy lehet az, hogy ugyanolyan lények, mint mi, mégis ilyen világot teremtenek maguknak – mondta Samandriel.
  • Aki nem élt emberként, annak tényleg nehéz ezt elképzelnie. Pláne itt, ahol mindenkiből a végtelen szeretet és elfogadás árad mindenki felé. – mondta Armait, aki már sok emberi életet élt, ezért Samandriel és Hael tisztelte a tudását.
  • De akkor, ha az ő lényük magja is a szeretet, hogy tudnak ártani egymásnak? Sőt, még maguknak is? Ebben nincs semmi logika – mondta Hael.
  • Tudod, az ő világukban ugyanúgy a képzelet teremti meg a valóságot, ahogy itt is. – mondta Armait. – Az elméjük azonban úgy lett megalkotva, hogy egy ember a saját tudati működésének csak csekély részét képes szabályozni. Az elme túlnyomó részét a tudatalatti teszi ki. Ez határozza meg a képzeletük működését is.
  • Mi sem koncentrálunk állandóan arra, hogy a világunk ilyen legyen. A tudatunk egy része akkor is megteremti a valóságunkat, ha nem figyelünk rá – jegyezte meg Samandriel.
  • Ez igaz, de az ő tudatalattijukban számos olyan tévhit van, ami teljesen eltorzítja a világképüket. – Magyarázta Armait. – Félelmek a saját képességeiket és lehetőségeiket illetően. Olyan hitrendszerek rögzültek beléjük, amik szerint másoktól függ a boldogságuk, mások jóindulatán múlik a biztonságuk és a megélhetésük. A mi világunkban természetes, hogy támogatod a társadat önzetlenül bármiben. Ők viszont úgy hiszik, hogy ha mást támogatnak, azzal veszélyeztetik a saját anyagi biztonságukat.
  • Ez valami borzasztó! – Szörnyülködött Samandriel. – Hogy akarhat valaki egy olyan világban élni, amiben nincs szeretet? Ami az ellentétekről, az elszigeteltségről, a magárahagyottságról szól?
  • Rosszul látod Samandriel. Az ő világuk is a szeretetről szól. Sőt! Sokkal inkább arról, mint a mienk – válaszolta Armait. – Gondolj csak bele: itt nem kunszt szeretni másokat, ahol mindenki szeret, elfogad és támogat téged mindenben. Ahol biztonságban megélheted azt a jóleső érzést is, hogy te segítesz másoknak. Itt természetes dolog megélni a szeretetet önmagad és mások iránt. De próbáld csak ezt megtenni egy olyan világban, ahol azt tapasztalod, hogy mások nem szeretnek, hanem ártanak neked! Próbáld csak szeretni és elfogadni önmagad egy olyan világban, amelyik tiszteletlen irántad, leértékel és el akarja hitetni veled, hogy helytelen az értékrended! Próbáld megélni az adakozás örömét egy olyan világban, amelyik ki akar fosztani, és ha már mindenedet elvette, hagy szűkölködni, szenvedni és akár kínok között meghalni is! Egy olyan világban, ahol mindenkinek van szíve, de mindenkiről azt hiszi, hogy a másik szívtelen! Az a világ igenis a szeretetről szól: a te szeretetedről!

Samandriel és Hael döbbenten bámultak egymásra. Mindketten biztosak voltak benne, hogy Armait túloz. Ők ketten különösen közel álltak egymáshoz, és most is mindketten ugyanarra gondoltak: ez így lehetetlen. Kizárt dolog, hogy a szereteten kívül bármilyen más érzést tudnának érezni bárki iránt. Jó, legfeljebb sajnálatot, de haragot, félelmet… Nem, azt nem!

Hirtelen berregés hallatszott, és Kati álma szertefoszlott. Béla, a férje álmosan szabadkozva hallgattatta el az ébresztőórát:

  • Bocsánat! Elfelejtettem kikapcsolni. Nem akartalak szombaton reggel hatkor kelteni. Ne haragudj!

Kati nehezen tért magához. Még soha nem volt ilyen élénk és kellemes álma. Végtelen boldogság és könnyűség járta át a testét és a lelkét. Ez még akkor sem csökkent számottevően, amikor tudatára ébredt, hogy mára hívta meg az anyósát ebédre.

Tudta, hogy az álmok a nappali élmények feldolgozásakor létrejövő kusza elmeszülemények. Lehet, hogy azért álmodott ilyet, mert már három napja templomokat fényképez? Megbízást kapott tizenkét templom képanyagának elkészítésére. Tegnap az egyik katolikus templom hatalmas belső terének fényképezésekor a fiatal és túlbuzgó pap rengeteget magyarázott neki a Bibliáról és a szeretetről. Maguk, a templom mennyezetére festett képek, az oltár és az építészeti kialakítás nem hatották meg túlságosan Katit, de volt valami megmagyarázhatatlan „magasztosság” érzése, amíg ott dolgozott. A papra nem figyelt oda, viszont az valahogy mélyen megérintette, amikor egy öreg nénit látott imádkozni az első padsorban. Ez az élmény alakíthatta ki az álmát? Na, de az az okfejtés, amit Armaittól hallott, nem illik egyetlen élményéhez sem. Vagy a pap beszédéből rakta össze az elméje? Mindegy! A lényeg az, hogy most nagyon jól érzi magát. Még talán az anyósát, Saroltát is el fogja tudni viselni kiborulás nélkül.

Nem szerette őt, mert mindig, mindenbe belekötött. „Tanácsokat adott.” Nem vette észre, mennyire megalázza Katit azzal, hogy érzékelteti: mindent lehetne jobban is csinálni, mint ahogy ő teszi. Néha nem nyilvánosan panaszkodott, csak négy szem között, Bélának. Olyankor félrevonta, sutyorgott neki valamit, és utána Béla feszélyezetten viselkedett egy darabig. Kati tudta, hogy nem könnyű az öregasszonynak. Tizenöt éve veszítette el a férjét és a nagyobbik fiát egy autóbalesetben. A Hungaroringre igyekeztek, mert mindketten rajongtak az autóversenyért. Lakott területen haladtak, amikor egy labda gurult eléjük az útra, ami után egy kisfiú szaladt. A férje elkapta a kormányt, és egyenesen a szembejövő teherautónak ütköztek. Senkije nem maradt, csak Béla, aki rá két évre megnősült. Kati sajnálta a nőt, de nem tudta elviselni.

Ez a délelőtt most mégis békésen telt. Sarolta éppen ebédre érkezett meg. Kati halászlevet főzött, anyósa kedvencét. Feltálalta a gőzölgő ételt, és anyósának szedett először.

  • Ponty?
  • Igen. Frissen vettem ma reggel.
  • Nagyon jól néz ki. Szeretem a pontyot is, de a halászlé harcsából az igazi.

Béla füle enyhén piros lett, pedig még nem evett a forró ételből. Katiban megszólalt egy bosszús hang: na, már megint kezdi. Aztán egy másik: ezt a halászlét a legjobb tudásom szerint készítettem, kifejezetten a kedvéért. Nem fogom magam rosszul érezni azért, mert ő a harcsára gondol, ahelyett, hogy megengedné magának azt, hogy a figyelmességem jeleként értékelje a halászlevet.

Hirtelen felrémlett Katiban a tegnapi öreg néni a templomban, és hallotta a pap hangját, amint azt mondja, hogy „az igazi szeretet soha el nem fogy”. Utána tisztán, csengő hangon megszólalt a tudatában Armait hangja: „Egy olyan világban, ahol mindenkinek van szíve, de mindenkiről azt hiszi, hogy a másik szívtelen! Az a világ igenis a szeretetről szól: a te szeretetedről!”.

Megállt a kanál a kezében. Ránézett Saroltára, de most nem csak a külsejét érzékelte. Szinte látta maga előtt az asszony tudatalattijának lomtárát. Kemény, szeretetnélküli anyját, aki mellett megtanulta, hogy értéktelen teher a világ számára. Ezért volt hihetetlen neki egész életében, hogy lehet őt szeretni. A túlzásba vitt szülői szigort, ami belevéste a tudatába, hogy a világ kemény hely, nem az örömökről szól. Szüleitől átvett szegénységtudatát. Ezek mind egy dolgos, küzdelmes életet teremtettek számára, alkalmanként lopott boldog pillanatokkal. Most pedig Kati látta Sarolta félelmét a jövőtől, az egyedülléttől. És azt is, hogy örül ugyan fia családjának és az unokáknak, de fáj neki az, hogy elveszítette életben maradt fiát is, aki a családalapítás után önálló életet kezdett.  Sarolta így feleslegesnek érzi magát. Mindezekért öntudatlanul és logikátlanul Katit okolja. A tudatalatti féltékenység, és a tudatos öröm feszül egymásnak akkor, amikor önkéntelenül és kényszeresen piszkálja a menyét.

Mindez mélyen megérintette Katit, és őszintén, szívből megsajnálta anyósát. Letette a kanalát. Átnyúlt az asztal felett, megfogta anyósa mindkét kezét, mélyen a szemébe nézett, és őszinte szeretettel azt mondta neki:

  • Anyuka! Én soha nem fogok tudni Bélának olyan finom ételt készíteni, mint anyuka. Olyat csak egy valaki tud: maga. Soha, semmilyen étel nem fog úgy ízleni Bélának, mint a maga főztje. Én mindig csak a második lehetek a sorban.

Sarolta először zavartan nézett vissza Katira, de ahogy Kati fogta a kezét, és őszinte szeretettel teli tekintetét az övébe mélyesztette, egyszer csak érezte, mintha a félelem és szorongás abroncsai lepattannának a szívéről, és cunami szerűen elárasztaná a feltétel nélküli szeretet. Életének korábbi traumái villantak fel elméjében egy-egy pillanatra, és hamvadtak el azonnal a soha nem tapasztalt szeretetnek a tüzében. Talán egy perc telhetett el így, és Sarolta szívében csupán két érzés maradt: az izzó feltétel nélküli szeretet, és a mély hála.

Katiba ekkor elemi erővel hasított bele a felismerés: Istenem! Háel! Drága Háel! Hát te vagy az?!

angyal

 

Feliratkozás az önkép tisztításról szóló cikksorozatomra

Ajánlanád valakinek?
Oszd meg kedvenc helyeden!

Keressen fel meghallgatom!


info kukac rajtammulik.hu